Néha az embernek rendhagyó módon kínálkozik lehetősége egy autó tesztelésére. Én sem láttam ezt jönni, de legalább most jól megírom, ha már így alakult. Történt, hogy egy nappal a családi nyaralás előtt a pár hónapja vásárolt 17 éves turbódízel bontószökevényem (igen, tessék, én bevállaltam) úgy döntött, hogy kéne még neki egy kis wellness a szervizben a velünk való nyaralás viszontagságai helyett. Mivel pediglen hajózni és nyaralni ugye alapvetően szükséges, rögvest autó után kellett néznem, és egyik sógorom nagylelkűségéből az ölembe is hullott egy friss, ropogós, alig egyéves Dzsogger, ráadásul a gyárilag „gázosított” fajtából. Másnap reggel tehát beletömködtem egy S-MAX-nyi csomagot (merő véletlenségből volt rajta tetőbox is, így egész jól belefért), teleküldettem a kutassal az LPG tartályt és elindultunk öten Joggerezni. Milyen volt együtt élni vele egy dízel Ford S-MAX-hoz képest? Érdekes és néhol tanulságos, hiszen a két kocsi két teljesen eltérő univerzumból jött ugyanannak a feladatnak a végrehajtására.
Eddigi életem során nagyjából a Dacia teljes modellpalettáját végig ültem az 1300 TLX-től napjainkig. Utoljára szívó benzines Lodgyt vezettem és a Joggerbe beülve tényleg azt éreztem, hogy a gyártó nagyon észnél van. A fejlődés ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Zseniálisnak tartom azt az üzleti és gyártási modellt, amivel a Renault csoport a román gyártó kapcsán dolgozik. A legfontosabb dolgok megvannak, a spórolás pedig leginkább csak ott érhető tetten, ahol legkevésbé fáj a mezei felhasználónak. Persze, nem tagadom, autóbuziként azért időnként jókat tudok vidulni egy-egy megoldáson, a beltér egyes műanyag elemei pedig már egy év után is kissé zörögnek rossz úton, de üzleti és használhatósági szempontból a dolog teljesen rendben van. A Jogger fazonja kívül-belül jó, a külsejében én leginkább Volvo-s jegyeket vélek felfedezni némi 2010-es évek eleji franciás utóízzel. A tetősín könnyű tetőcsomagtartó rudazattá alakíthatósága egyszerű, de nagyszerű ötlet.
A tér az autóban teljesen megfelelő. A csomagtartó viszonylag tágas, elvesz belőle kissé a két behajtogatott pótülés, de kit érdekel, ha egyszer ennyi pénzért 7 üléses autót kapunk. A hátsó üléssorban (3-4-5. ülőhely) 3 gyerekülés (ebből egy csak magasító) tűrhetően elfér, de csak úgy, ha a szélsők közül legalább egy nincs ISOFIX rögzítésen. Így a helykínálat itt jobb, mint a régi 1-es Focusomban, így végülis a kategórián belül (ha a Jogger esetében lehet konkrét kategóriáról beszélni) jól teljesít. A leghátsó üléssort hosszú távon nem próbáltuk, kisgyerekeknek úgy is kényelmes lehet, nagyobbaknak már kevésbé. Elől van elég hely és még vékonyka könyöktámasz is jut a vezetőnek (ezt azért nem éreztem túl acélosnak, úgy sejtem, később a bontókban majd hiánycikk lesz).
Felszereltség tekintetében minden igazán fontosat tud az autó. Van sok légzsák, ABS, ESP, klíma, tempomat, USB-s, Bluetooth-os központi egység, start stop rendszer (amúgy példásan teszi a dolgát, de azért szerencsére ki lehet kapcsolni…), automata ablaktörlő és automata fényszóró is. Új autót alapvetően mindig jó érzés vezetni, de a Joggert kormányzás, futómű, sebváltó és fékek tekintetében sem érheti igazán jogos panasz. Minden fontos kezelőszerve megüti az elvárható szintet, a váltója is egész németes, sokkal pontosabb, mint a Lodgy-é. A pedálok és elsősorban a fék – nem véletlenül – Renault-s érzetű, utóbbi hirtelen harap a franciáktól megszokott módon. Az autón hátul csak dobfék van, de az alacsony önsúly miatt ez is elegendőnek érződik.
Az LPG-s konfigurációban 100 (benzinüzemben 90), sima benzinesben pedig 110 LE-s három hengeres turbós motor elsősorban városban és országúton érzi magát elemében. Alacsony sebességnél a turbónak és a rövid áttételű váltónak köszönhetően egészen virgoncnak érződik. Autópályán viszont érthetően hamar elfogy az erő. 110 felett, ha gyorsulnunk kell, a hatodik fokozatból (ami egyébként remek dolog, hogy van) célszerű rögtön 4-be tenni, ha érdemi eredményt várunk. Ilyenkor megjön a motor hangja és elkezd húzni, bár érződik rajta, hogy annyira nincs kedve hozzá. Pályán inkább lendületből érdemes vele vitorlázni, az kevésbé bántja. Járáskultúrában a saját kategóriáján belül jó ez a motor, alacsony fordulaton csendes, forgatva megjön a „fél hathengeresektől” megszokott porszívóba oltott varrógép hang. Ez eleinte szórakoztató a négy hengerhez szokott füleknek, később már inkább elvesz a fílingből, ami persze megint csak nem sok tulajdonost érdekel ebben a szegmensben. Az LPG-zés nekem tetszett. Igaz, a hatótáv ilyenkor csak gázzal 400-420 km körül van, de ha van mellé egy tele benzintankunk is, már bőven 1000 felett járunk. A literek tekintetében a banzinnél magasabb 100 kilométerenkénti LPG fogyasztás ellenére is üdvözítő élmény, amikor 3-assal kezdődik az üzemanyag literenkénti ára a kúton.
Összességében a család remekül együtt tudott élni a Joggerrel. A térérzet nyilvánvalóan nem vethető össze egy Ford S-MAX-éval, aki ehhez van szokva, kell némi kompromisszumot vállalnia. A kocsi azonban mindenben partner, amire a hétköznapokban szükség lehet. Jómagam nem igazán élem ezt a kompakt-kombi-crossover-egyterű műfajt. Számomra – és most megint a finnyás autóbuzi következik – a Jogger kissé identitásválságban szenved. Ugyanakkor teljes mértékben elfogadom és megértem, hogy ez sokaknak még szubjektíve is bejön, nem beszélve az igencsak objektív praktikusságáról. Amíg a nagycsaládos támogatás elérhető volt, az autó sokaknak remek üzlet lehetett, ma már, hogy ez kifutott, itthon a Jogger leginkább azok autója lehet, akik két lábbal a földön állnak, néha szükségük van hat-hét ülésre, de valamiért ragaszkodnak az új autóhoz. Nekik a Jogger egy jól élhető választás lehet. Ha pedig a konstrukció tartósnak is bizonyul, használtan is jó vétel lesz majd egyszer.
Hálás vagyok, hogy használhattam. Most visszaülök a századeleji német középosztály általam önként vállalt hedonista börtönébe, elterpeszkedek a deréktámaszos ülésben és jókat kerregek a következő szervizlátogatásig vagy amíg el nem fogy a kutakról a gázolaj.
Képek forrása: saját fotók (mondjuk, ez látszik is... :))
