Este 11 óra van. A fejemben rendszertelenül cikáznak éles gondolatok. Egyik a másik után jelenik meg, válik kontrasztossá, felismerhetővé, majd hirtelen tovatűnik, hogy a következő is bejárhassa ugyanezt a pályát. Szimplán csak hagyom történni, nem marasztalom egyiket sem. Figyelem az utat és a gondolataimhoz hasonlóan feltűnő majd elillanó fényeket körülöttem. Egyszerre vagyok koncentrált és szórakozott. A látóterem beszűkül, mégis pontosan érzékelem a periférián feltűnő dolgokat. Itt és most vagyok, ez ritkán adatik meg.

Az autópálya felhajtóján komótosan veszem a kanyart. A felét elhagyva az ív enyhülni kezd. Kuplung, vissza három egy kis gázfröccsel, majd padló. Bár a motor különösebb erőlködés nélkül dolgozik, a piros tartomány legelején elváltom a fokozatot, majd a következőt is. A fények gyorsabban szaladnak el mellettem és beáll a „csend”. Csak mi vagyunk és az út. Az autó a testem meghosszabbítása. A kormányon és az ülésen érzem az utat, a gázpedál rezgései és a motor hangja pedig arról mesélnek, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk vele. A harmónia most teljes. Kis képzavarral élve: Megérkeztem, úton vagyok. Ez mindennél jobban kikapcsol. Erre vágytam kissrácként széken ülve, berregve, a nagymama parafa alátétét forgatva a kezemben, és furcsa módon szinte ismerősként üdvözöltem az érzést, amikor először valóban megtapasztaltam.

Harmincnégy éves vagyok. Bölcsnek túl fiatal, naivnak túl öreg. Sok évnyi sokszor lélektelen robotolás, megannyi önámítás és magamba sulykolt kegyesnek tűnő hazugság után számot vetettem az eddigiekkel, és leesett a tantusz, hogy ezt akarom. Úton akarok lenni. Nézni a körülöttem változó tájat, megérteni és irányítani az alattam dolgozó gépet. Aztán kiszállva nézni a vonalait, ahogy hol vezetik, hol megtörik a fényt, hallgatni a hűlő fém pattogását és megérteni, mit akart mondani a tervező, és ott és akkor mit üzen a gép személyesen nekem. Számomra ez jóval több, mint egyszerű és szükségszerű helyváltoztatás, mely során hőenergia alakul át mozgási energiává. Nekem ez művészet, az autózás művészete.

Régi mánia ez tehát nálam, ami nem enyhült, inkább csak valamelyest strukturálódott az évek során. Ha akarnám is, nehezen tudnám titkolni. Ebből fakadóan időről időre megtalálnak ismerősök, barátok azzal, hogy autót vennének, de nem igazán tudják, milyet, melyiket és hogyan. Ilyenkor igyekszem legjobb tudásom és képességeim szerint segíteni. És bár ez azért látszólag lényegesen prózaibb, mint a fenti sorok, mindig roppantul élvezem. A szempontjaik meghallgatását, megértését, azok rendszerbe rendezését. Majd az ötletelést, a keresgélést, aztán az átnézést, a próbautat, az egyezkedést. És úgy tűnik, a dolog működik. Ha pedig működik és ennyi örömet okoz, gondoltam, írok is róla, tekintve, hogy elég erős belülről jövő írásbeli közléskényszerrel áldott vagy éppen vert meg a sors keze. Sok minden érdekel, ami az autózáshoz kötődik, így előfordulhat, hogy a bejegyzések íve érdekes irányokat vesz majd. Nem kérek érte elnézést, azért írom, mert örömöt lelek benne. Ha úgy látod, hogy talán te is, olvass bele. Abból még nagy baj nem lehet…