Az igazat megvallva, sosem vonzódtam igazán a Suzukikhoz. Első benyomásra ugyanis mindig nélkülözték az a fajta vonzerőt, ami a magamfajta autóbuzit kicsit is lázba hozná. Ennek fényében pláne komoly sportértékkel bír az a tény, hogy használat során mindezek ellenére is szinte mindig meggyőznek ezek az autók.
Ifjúkorom talán legemlékezetesebb éjszakai száguldozása (leírhatom, már bőven elévült 😉) egy már akkor is élemedett korú 1.6-os Swift-hez köthető. Ehhez talán elég annyit hozzáfűznöm, hogy az említett korántsem prémium kategóriás gépjármű 1 lóerőre eső tömege kevesebb, mint 10 kg volt. A többit már Colin Chapman megmondta annak idején… Ez azonban még lehetett volna akár véletlen is, viszont hasonló filozófiában lett szerintem remekül vezethető autó a Swift összes későbbi generációja is. A legfrissebbre ez különösen igaz. Amikor először vezettem, azt gondoltam, biztos velem van valami probléma, talán elpuhultam az évek során, aztán jött Winkler a visegrádi szerpentinen. Közben Suzukiék szép csendben megtanultak a nagyobb kategóriában is nemcsak jó, hanem kinézetre is vállalható autókat gyártani. Ennek egyik kézzel fogható bizonyítéka mostani tesztünk alanya, az aktuális S-CROSS.
A száraz tények: Suzuki S-CROSS (2023) 1.4 GL+. Négyhengeres (Örülünk!) turbós benzinmotor, 48V-os lágy hibrid rendszerrel, hatsebességes kézi váltóval, elsőkerék-hajtással, 1200 kg körüli önsúllyal, 129 lóerővel és 235 NM 2000-es fordulaton leadott csúcsnyomatékkal.
A külcsíny ízlés dolga. Nehéz felfogású gyerek vagyok, ha megvakítanak és a fülembe forró ólmot öntenek sem értem meg, hogy mi a fészkes fenének kellene ma mindenkinek SUV-okkal meg „krosszóverekkel” járnia, de mindegy is, ez lényegét tekintve egy alsó középkategóriás crossover. Dizájn szempontjából én hatalmas előrelépést nem érzek az előző SX4 S-CROSS-hoz képest, leszámítva a remekül sikerült, „Hannibal Lecter által népszerűsített” hűtőmaszk lecserélését, amiért egyértelműen jár a pont. Kétségtelen, hogy divatosabb lett, de jómagam nem tudom nem észrevenni azt a sok vért és könnyet, mely árán a tervezők próbálták elrejteni a sárvédőívek feletti óriási felületeket, hogy ne kelljen az autóra 17 colosnál nagyobb kerekeket tenni. Szerintem ez nem sikerült, de sokaknak így is tetszik az S-CROSS, tehát hagyom is ezt a témát… Belül nincs nagy meglepetés, működött a Suzuki LEGO, a beltér nem ízléstelen, japánosan funkcionális és jól használható.
A tesztautó GL+ felszereltségű volt, ebben már lényegében minden benne van, ami ebben a kategóriában elvárható, és jól is működik (Sok légzsák, radaros tempomat, holttér figyelő, sávtartó, táblafelismerő rendszer, parkradar, nagy infotainment a szokásos funkciókkal, kétzónás klíma, ülésfűtés). Külön öröm volt számomra a „rendes” manuális kézifék. A vezetéssegítő rendszerek jól működnek és az indokoltnál jobban nem is dumálnak bele a vezetésbe, ami részemről megint csak jó pont. A helykínálat hozza a kategóriától elvárható szintet. A hátsó üléssorban – némi meglepetésre – szükség esetén elfér három gyerekülés, de természetesen csak paszírozva és az ISOFIX rögzítés mellőzésével. A csomagtartóban én ránézésre még a kivehető padló alatti rekesszel együtt is nagyítóval kerestem a katalógus által ígért 430 litert, de biztosan van az a „matek”, amivel kiadja. Családi autónak én maximum két gyermekig tudnám ajánlani. Az anyaghasználat a Suzukitól megszokott olcsó, tartós anyagokkal operál. A szintén megszokott Suzuki ülések nekem kissé puhák, az oldaltartásuk viszont tűrhető.
Az autó valódi „személyisége” azonban – nagyon helyesen – elsősorban vezetés közben nyilvánul meg. Kormány, fék, váltó, ahogy megszoktuk, rendben van, semmi extra. A futómű a megemelt jelleghez mérten egészen stabil és jól autózható. Az igazi fegyvertény azonban az, ahogy az autó a jól átgondolt és kiforrott hajtásláncnak köszönhetően MEGY. A műszaki adatokat ismerve nem vártam sok jót a vezetési élménytől. Városban az S-CROSS észrevétlenül, de ügyesen teszi a dolgát. Meg kell jegyeznem, hogy az általam egyébként kifejezetten nem kedvelt start-stop rendszer ebben a modellben kiválóan és főleg diszkréten működik. Ennek egyik oka, hogy a motort az elindulásnál a hibrid rendszer és nem az önindító indítja. Mindez olyan csendben és felesleges rezgések nélkül történik, hogy ha nem fülelek nagyon és nem nézem a műszereket, észre sem veszem. A hajtáslánc – amiben a lágy hibrid rész nem mellesleg kevesebb, mint 20 kg-mal növeli az autó önsúlyát – tehát városban példásan teszi a dolgát meglehetősen alacsony fogyasztással. A dolog annyira sima és ingerszegény, hogy amikor a városból kiérve elnyomva egy közepes ásítást dugtam egy hármast, majd ráléptem a gázra, szinte meglepődtem. Fordulaton ugyanis ez a motor igenli az életet. A ma már inkább megszokott „szét downsizingolt” relatíve nagy turbóval életben tartott kávédaráló helyett ugyanis itt kapunk egy alacsony fordulaton is jól húzó, kiegyensúlyozott, kulturált járású turbós négyhengerest, amely karakterét tekintve szinte hibátlanul titkolja turbós mivoltát (nincs is rajta nagy feltöltő, a nagyját a hibrid rendszer akkuról oldja meg), a vezetési élmény forgatva kifejezetten egy erősebb szívó motorra hajaz, ami meglátásom szerint kiváló mérnöki eredmény. Ez pedig kifejezetten jól autózhatóvá teszi az S-CROSS-t. És bár pusztán a műszaki adatok alapján erősen kétesélyesnek tűnt a dolog, a bulinak szerencsére autópályán sincs vége. 130 körüli tempóról az autó könnyedén gyorsul tovább hatodik fokozatban is, nem érezzük szükségét visszaváltogatni. Ez ilyenkor nyilván valamelyest a fogyasztás rovására is megy, de úgy vagyok vele, hogy kit érdekel, ha közben nem érezzük magunkat „űzött vadnak”, ha időnként a belső sávba tévedünk. Azt kell mondjam tehát, hogy az S-CROSS ebben a konfigurációban városi, kirándulós és utazó autónak egyaránt jól használható.
Kétségtelen, hogy van, ahol kilóg a lóláb. Az eddig tokkal vonóval 300 km-t futott tesztautóban az olcsó, könnyű kalaptartó kellemetlenül zörög a macskakövön (Tudom, „mé mentem oda…”), az ajtók belső díszléce ha megfogjuk, kissé recseg-ropog (Tudom, „nem ke’ fogdosni”), a csomagtérfedelet lecsukva a rendszámtábla hangosan beremeg (Tudom, „alá ke’ szilózni vagy ke’ bele még két facsavar”), a műszerfal kisebbik kijelzőjének közepesen haszontalan funkciói pedig egy a műszeregységbe integrált kis gagyi, hosszú műanyag „pöcökkel” (percekig kerestem a meglepően sokgombos multikormányon, míg végül végső elkeseredésemben rányomtam erre) válthatók, amivel a korábbi autók többségében a kilométerszámlálót lehetett nullázni. Ezek a cirka 9 milliós listaár ismeretében azért az indokoltnál kicsit jobban fájnak, de a helyzet az, hogy sajnos itt tart az autóipar, nem a Suzukinál gurult el a pirula. A fontos dolgok azonban mind a helyükön vannak, stabilan és jól működnek és a gyártó eddigi előélete alapján joggal várhatjuk, hogy ez igen sokáig így is marad majd. Mindennek az eredménye pedig végső soron egy vizuálisan vállalható, jól vezethető, hasonlóan jó ár-érték arányú és megbízható termék.
Ha mélyen magamba nézek, azt kell mondjam, mára már kifejezetten kedvelem a Suzukikat. Továbbra sincs nagy arc, nincs nagy színház, némelyik modell szinte elnézést kér a létezéséért, hogy aztán kiszállva belőle mégis valami mélyen megbúvó, szinte bűnös zsigeri jó érzés töltsön el, melynek hatására újra és újra megemelem kalapom a vállalatnál dolgozó fejlesztőmérnökök előtt, akik meglátásom szerint még ma is szeretik és ugyan a célcsoport anyagi lehetőségeiből adódóan szűkösebb keretek között, de komolyan is veszik azt, amit autózásnak hívunk. És hogy az S-CROSS a maga 9 millió Forint körüli listaárával még mindig a mi autónk lenne? Az idők ugyan változnak, én azonban ma sem tudom teljes meggyőződéssel azt mondani rá, hogy nem az.
A tesztautóért köszönet a Suzuki Világ márkakereskedésnek
Képek forrása: saját fotók
