Néha az embernek rendhagyó módon kínálkozik lehetősége egy autó tesztelésére. Én sem láttam ezt jönni, de legalább most jól megírom, ha már így alakult. Történt, hogy egy nappal a családi nyaralás előtt a pár hónapja vásárolt 17 éves turbódízel bontószökevényem (igen, tessék, én bevállaltam) úgy döntött, hogy kéne még neki egy kis wellness a szervizben a velünk való nyaralás viszontagságai helyett. Mivel pediglen hajózni és nyaralni ugye alapvetően szükséges, rögvest autó után kellett néznem, és egyik sógorom nagylelkűségéből az ölembe is hullott egy friss, ropogós, alig egyéves Dzsogger, ráadásul a gyárilag „gázosított” fajtából. Másnap reggel tehát beletömködtem egy S-MAX-nyi csomagot (merő véletlenségből volt rajta tetőbox is, így egész jól belefért), teleküldettem a kutassal az LPG tartályt és elindultunk öten Joggerezni. Milyen volt együtt élni vele egy dízel Ford S-MAX-hoz képest? Érdekes és néhol tanulságos, hiszen a két kocsi két teljesen eltérő univerzumból jött ugyanannak a feladatnak a végrehajtására.

Eddigi életem során nagyjából a Dacia teljes modellpalettáját végig ültem az 1300 TLX-től napjainkig. Utoljára szívó benzines Lodgyt vezettem és a Joggerbe beülve tényleg azt éreztem, hogy a gyártó nagyon észnél van. A fejlődés ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Zseniálisnak tartom azt az üzleti és gyártási modellt, amivel a Renault csoport a román gyártó kapcsán dolgozik. A legfontosabb dolgok megvannak, a spórolás pedig leginkább csak ott érhető tetten, ahol legkevésbé fáj a mezei felhasználónak. Persze, nem tagadom, autóbuziként azért időnként jókat tudok vidulni egy-egy megoldáson, a beltér egyes műanyag elemei pedig már egy év után is kissé zörögnek rossz úton, de üzleti és használhatósági szempontból a dolog teljesen rendben van. A Jogger fazonja kívül-belül jó, a külsejében én leginkább Volvo-s jegyeket vélek felfedezni némi 2010-es évek eleji franciás utóízzel. A tetősín könnyű tetőcsomagtartó rudazattá alakíthatósága egyszerű, de nagyszerű ötlet.

A tér az autóban teljesen megfelelő. A csomagtartó viszonylag tágas, elvesz belőle kissé a két behajtogatott pótülés, de kit érdekel, ha egyszer ennyi pénzért 7 üléses autót kapunk. A hátsó üléssorban (3-4-5. ülőhely) 3 gyerekülés (ebből egy csak magasító) tűrhetően elfér, de csak úgy, ha a szélsők közül legalább egy nincs ISOFIX rögzítésen. Így a helykínálat itt jobb, mint a régi 1-es Focusomban, így végülis a kategórián belül (ha a Jogger esetében lehet konkrét kategóriáról beszélni) jól teljesít. A leghátsó üléssort hosszú távon nem próbáltuk, kisgyerekeknek úgy is kényelmes lehet, nagyobbaknak már kevésbé. Elől van elég hely és még vékonyka könyöktámasz is jut a vezetőnek (ezt azért nem éreztem túl acélosnak, úgy sejtem, később a bontókban majd hiánycikk lesz).

Felszereltség tekintetében minden igazán fontosat tud az autó. Van sok légzsák, ABS, ESP, klíma, tempomat, USB-s, Bluetooth-os központi egység, start stop rendszer (amúgy példásan teszi a dolgát, de azért szerencsére ki lehet kapcsolni…), automata ablaktörlő és automata fényszóró is. Új autót alapvetően mindig jó érzés vezetni, de a Joggert kormányzás, futómű, sebváltó és fékek tekintetében sem érheti igazán jogos panasz. Minden fontos kezelőszerve megüti az elvárható szintet, a váltója is egész németes, sokkal pontosabb, mint a Lodgy-é. A pedálok és elsősorban a fék – nem véletlenül – Renault-s érzetű, utóbbi hirtelen harap a franciáktól megszokott módon. Az autón hátul csak dobfék van, de az alacsony önsúly miatt ez is elegendőnek érződik.

Az LPG-s konfigurációban 100 (benzinüzemben 90), sima benzinesben pedig 110 LE-s három hengeres turbós motor elsősorban városban és országúton érzi magát elemében. Alacsony sebességnél a turbónak és a rövid áttételű váltónak köszönhetően egészen virgoncnak érződik. Autópályán viszont érthetően hamar elfogy az erő. 110 felett, ha gyorsulnunk kell, a hatodik fokozatból (ami egyébként remek dolog, hogy van) célszerű rögtön 4-be tenni, ha érdemi eredményt várunk. Ilyenkor megjön a motor hangja és elkezd húzni, bár érződik rajta, hogy annyira nincs kedve hozzá. Pályán inkább lendületből érdemes vele vitorlázni, az kevésbé bántja. Járáskultúrában a saját kategóriáján belül jó ez a motor, alacsony fordulaton csendes, forgatva megjön a „fél hathengeresektől” megszokott porszívóba oltott varrógép hang. Ez eleinte szórakoztató a négy hengerhez szokott füleknek, később már inkább elvesz a fílingből, ami persze megint csak nem sok tulajdonost érdekel ebben a szegmensben. Az LPG-zés nekem tetszett. Igaz, a hatótáv ilyenkor csak gázzal 400-420 km körül van, de ha van mellé egy tele benzintankunk is, már bőven 1000 felett járunk. A literek tekintetében a banzinnél magasabb 100 kilométerenkénti LPG fogyasztás ellenére is üdvözítő élmény, amikor 3-assal kezdődik az üzemanyag literenkénti ára a kúton.

Összességében a család remekül együtt tudott élni a Joggerrel. A térérzet nyilvánvalóan nem vethető össze egy Ford S-MAX-éval, aki ehhez van szokva, kell némi kompromisszumot vállalnia. A kocsi azonban mindenben partner, amire a hétköznapokban szükség lehet. Jómagam nem igazán élem ezt a kompakt-kombi-crossover-egyterű műfajt. Számomra – és most megint a finnyás autóbuzi következik – a Jogger kissé identitásválságban szenved. Ugyanakkor teljes mértékben elfogadom és megértem, hogy ez sokaknak még szubjektíve is bejön, nem beszélve az igencsak objektív praktikusságáról. Amíg a nagycsaládos támogatás elérhető volt, az autó sokaknak remek üzlet lehetett, ma már, hogy ez kifutott, itthon a Jogger leginkább azok autója lehet, akik két lábbal a földön állnak, néha szükségük van hat-hét ülésre, de valamiért ragaszkodnak az új autóhoz. Nekik a Jogger egy jól élhető választás lehet. Ha pedig a konstrukció tartósnak is bizonyul, használtan is jó vétel lesz majd egyszer.

Hálás vagyok, hogy használhattam. Most visszaülök a századeleji német középosztály általam önként vállalt hedonista börtönébe, elterpeszkedek a deréktámaszos ülésben és jókat kerregek a következő szervizlátogatásig vagy amíg el nem fogy a kutakról a gázolaj.

Képek forrása: saját fotók (mondjuk, ez látszik is... :))

Korábban már említettem, hogy az autózást és az autó birtoklást az egyéni szabadság fontos bástyájának tartom. Most nagyrészt a dolog „igen, de…” része következik. Abban az esetben ugyanis felesleges az egyén szabadságáról beszélni, ha mellette azért kell erőn felül dolgoznia, hogy birtokoljon, illetve fenntartson egy igen drága tárgyat, ami ráadásul folyamatosan veszít az értékéből.

Az autózás alapvetően drága dolog, sokunk számára sajnos egyre inkább luxus. Lényegében mindegy, hogy benzines, dízel, hibrid vagy elektromos hajtásról, új vagy régi, kicsi vagy nagy autóról beszélünk, a jelenlegi gazdasági és piaci helyzetben kijelenthető, hogy autózni és különösen autót birtokolni igen költséges, ráadásul a jelenleg látható irányokat nézve ez az idő előrehaladtával már csak rosszabb lesz…

Legtöbbünk számára, elsősorban, de nem kizárólag fiatal korban kiemelkedően fontos kérdést jelent a lakhatás megoldása. Kemény munkával kuporgatjuk rá a pénzt évről évre és hónapról hónapra. A birtokolt ingatlan után közvetlenül a legértékesebb vagyontárgyunk rendszerint az autónk. Valamiért azonban az autó birtoklás esetében már lényegesen kisebb pénzügyi tudatosság figyelhető meg az emberek között.

Az, hogy megengedhetek-e magamnak egy autót, nem ott dől el, hogy minden hónap végén ki tudok-e jönni 0-ra, tehát adósság nélkül. Ha ez a kérdés, a válasz egyértelműen az, hogy NEM. Most tehát következzenek azok a szempontok, amelyeket mérlegelésre javaslok.

1. Ha pénzügyi ökölszabályokat keresünk a témában, az egyik ilyen lehet, hogy a megvásárolni kívánt autó vételára, hogy viszonyul a teljes vagyonodhoz (saját ingatlanod, esetleg ingóságaid értéke, valamint a megtakarításaid, befektetéseid). Azt javaslom, hogy semmiképp se tartsd a teljes vagyonod 10%-ánál magasabb hányadát autóban. Természetesen vannak igen ritka kivételek (kőgazdag autógyűjtők, csillagászati árú autóritkaságok, amelyeket befektetésként vásárolnak), túlnyomó többségünket azonban ezeknek a lehetőségeknek a szele sem legyinti meg.
2. Szintén fontos kérdés, hogy mennyi ideig dolgozol egy autóért, ami folyamatosan veszít az értékéből. Amennyiben a kiszemelt autó vételára meghaladja a havi nettó jövedelmed 3-6-szorosát, számos pénzügyi szakértővel együtt magam is azt javaslom, gondold át a vásárlást, mert a következő hónapokban érhetnek kellemetlen meglepetések, különösen, ha esetleg már az előző szemponttal kapcsolatban is elszaladna veled a ló… Mellesleg, ha már az egyéni szabadság szóba került, tapasztalatból tudom, mekkora szabadságérzetet jelent a budapesti közutak vadonjában egy olyan autóval közlekedni, amely ha tönkremegy, összetörik, átmegy rajta az 5-ös metró fúrópajzsa, gond nélkül pótolható anélkül, hogy hosszú hónapokon vagy éveken át kenyéren és vízen kellene tengődnöd. Érdemes tehát ezt is megfontolni, mielőtt belevágsz.
3. Maradva a havi bontásnál, az is beszédes szám lehet, hogy mennyit tudsz havi szinten félretenni, akár csak nyugdíj megtakarítás címszó alatt. Ha az általad kinézett autóhoz kapcsolódó havi fenntartási és egyéb költségek ezt az összeget meghaladnák, szintén azt gondolom, hogy nem a megfelelő körben keresgélsz és gondolkodsz. Ha ráadásul ennek a kiadásnak bármekkora része is autóhitel törlesztés, egyértelmű, hogy erődön felül költekezel. Utóbbi két szempont esetében kivételt jelenthetnek azok (úgy sejtem, nincsenek túl sokan az olvasók között), akik már nagyértékű saját ingatlannal és olyan mértékű megtakarítással rendelkeznek, hogy abból hosszú évtizedekig további bevétel nélkül is elkarcolgatnának, de az emberek túlnyomó többsége számára csak ajánlani tudom a fenti szempontok figyelembevételét.

Ezen a ponton előjöhetnek olyan felvetések, hogy mi van, ha nekem az autózás a hobbim, a szenvedélyem az életem. Autómániásként is (és kicsit mentségemre szóljon, hogy családosként) azt gondolom, hogy nincs az a szenvedély, amiért adósságba vagy kilátástalan anyagi helyzetbe kéne sodornunk magunkat vagy a családunkat. Lehet, hogy szerinted ez érzéketlenül hangzik és ilyet egy vérbeli autóbuzi nem jelenthet ki, de sajnálom, akkor is így gondolom. És ha már itt tartunk, még egy fontos dolog, ami már hosszú évek óta böki a csőrömet, mióta bizonyos prémium típusok használtan, sokévesen elérték azt az értékhatárt, amely vételárat már azok a szerencsétlen, csóró srácok is ki tudnak fizetni, akiknek egyébként az is nehézséget okozna, hogy otthon rendszeresen beleadjanak a rezsiköltségbe: Ne az autóddal próbálj többnek tűnni vagy VALAKInek lenni! Azon túl, hogy ez esetleg néhány kétes hozzáadott értékű numera kivételével semmi jót nem hoz magával, azt is érdemes látni, hogy a korosodó prémium autók vételára nem véletlenül olyan alacsony. Ezeket nem megvenni nehéz, hanem megfelelően fenntartani, tekintve, hogy az alkatrészek árai és a kapcsolódó szervizdíjak nagyon nem alkalmazkodnak az autó aktuális vételárához, azt sokkal inkább az újkori értékhez érdemes hasonlítani. Ha tehát az első néhány havi saját fizetésedet összerakva most esetleg éppen egy bajor, ingolstadti vagy éppen stuttgarti gyöngyszem megvásárlásán töröd a fejed, amelyet egy olasz keresztnevű kertinepper árul a marketplészen, azt javaslom, a saját érdekedben sürgősen felejtsd el.

Itt érdemes megemlékeznünk az autók valós piaci értékéről és értékvesztésének figyelembevételéről is. Fontos, hogy a megvásárolt autót később majd el is tudd adni, és ha el tudod, milyen veszteséggel teheted azt. Egy autó nem véletlenül kerül ki a használt piacra és az ára sem véletlenül annyi, amennyi. Általában a fő ok az, hogy a tulajdonos már nem akar rá (több) pénzt költeni. Ez az állapot rendszerint akkor következik be, amikor bizonyos kor vagy futásteljesítmény után zsebbe nyúlósabb szervizelések kerülnek kilátásba. Ezekről itt és most azt érdemes tudni, hogy a költségüknek rendszerint csak töredéke épül be az autó későbbi valós piaci értékébe, nagy részük veszteségként könyvelődik el annak oltárán, hogy az autót az úton tudja tartani a tulajdonosa. Ezen kívül vannak a klasszikus „örök darabok”, amelyeket ha egyszer megveszel (rendszerint és nem véletlenül szemérmetlennek tűnően alacsony áron), többet jó eséllyel nem adod el, mert nem találsz olyan palimadarat, aki pénzt ad érte. Ismétlem, a piac nem véletlenül áraz úgy, ahogy. Az alulértékelt, ám műszakilag sok szempontból rendben lévő típusokkal is annyi a probléma eladás szempontjából, hogy a piacot nem fogja különösebben érdekelni, hogy amúgy az egy jól használható, a tendencia ellenére megbízható francia, amerikai, olasz, kínai vagy hottentotta gépjármű, amit éppen el szeretnél adni, akkor is jó eséllyel alacsony árat fogsz érte kapni, ha egyáltalán megveszik. Hidd el, tudom, mit beszélek, adtam el Moszkvics Alekot valós, 47 000 km-es futásteljesítménnyel egy használt laptop áráért…

Ha tehát autóvásárláson töröd a fejed, érdemes a fenti szempontokat mérlegelni, mielőtt belevágnál. Ha nem vagy tisztában egy autó vagy egy adott autótípus fenntartási költségeivel, olvass utána vagy kérd szakértő segítségét a témában. Fontos, hogy egy ilyen horderejű döntésnél legyél megfelelően tájékozott és körültekintő. Remélem, ez az írás közelebb tud vinni a megoldáshoz.

képek:

m5board.com

Külső források:

portfolio.hu

kiszamolo.hu

Úgy döntöttem, hogy első lépésként erről írok, mivel ez egy igen összetett kérdés, számos releváns megközelítéssel bír, ennélfogva nem is olyan egyszerű megválaszolni. Vagy mégis?

A magamfajták esetében ez valójában nem is igazán kérdés. Már évekkel a jogosítványszerzés előtt, onnantól kezdve, hogy volt a zsebemben annyi pénz, hogy a hazai használt autó kínálat nem teljesen legalja szóba jöhessen, órákat ültem a hahu (újonnan érkezők kedvéért hasznaltauto.hu) előtt és böngésztem a csodásnál csodásabb, ránézésre még nem teljesen reménytelen F Astrákat és Escortokat. Ha jogsiszerzés után közvetlenül nem hullik az ölembe örökségként egy remek Aleko, minden bizonnyal bele is ültem volna egy ilyen, ugyan már levitézlett, ugyanakkor még ilyetén állapotában is számomra a nyugati jólétet szimbolizáló autóba. Pechemre vagy éppen szerencsémre, ehelyett jónéhány év következett az autózás szocialista alapiskolájából, de ez már egy másik történet.

Ha tehát szereted az autókat, van kötődésed hozzájuk, ráadásul megengedheted magadnak, én nem foglak lebeszélni a vásárlásról. Az a személyes véleményem, hogy az autó az egyéni szabadság és mobilitás egyik legfontosabb eszköze, így akinek lehetősége van rá, jól teszi, ha autót birtokol.

Vannak azonban olyan esetek, amikor nem javaslom, hogy autót vásárolj. Máshonnan megközelítve egy autó birtoklása és különösen lelkiismeretes fenntartása egy csomó kötelezettséggel és kellemetlenséggel jár. Onnantól kezdve, hogy leszurkolod a vételárat le fog húzni a NAV, a biztosító, az önkormányzat, az olajcégek, és rossz esetben még a szerelő is. A költségek egy részét akkor is fizetned kell, ha az autód egyébként ki sem mozdul a garázsból. Ha viszont ki is merészkedsz az autóval a garázsból, az folyamatos figyelmet és karbantartást igényel. Figyelned kell a műszaki állapotára, az olajcserére és a különböző kopó, fogyó alkatrészek csere periódusára. Sokak számára ez önmagában túl nagy ár azért, hogy cserébe akkor és oda menjenek, ahova akarnak (és ahova közúton eljuthatnak). Ha tehát számodra rendszerint az is komoly kihívást jelent, hogy az egy darab szobanövényedet életben tartsd, vagy időnként feltöltsd a mosogatógépet öblítőszerrel, nem biztos, hogy jó ötlet saját autót vásárolnod. Engem és hozzám hasonlóan sokakat jó érzéssel tölt el lemosni az autómat, elvinni rendszeres olajcserére, időnként átnézni, hogy mi hogy áll rajta. Aki így tekint erre a kérdésre, azt a fent ecsetelt gondok kevésbé fogják frusztrálni.

Mint talán érzékelhető, az autóbirtoklás kérdéskörében rengeteg racionális és legalább annyi irracionális érv is van. Az autót, mint általában a második legértékesebb vagyontárgyunkat sokan mind a mai napig státusz szimbólumként vásárolják (jó esetben), függetlenül attól, hogy szükségük van-e rá vagy éppen valóban megengedhetik-e maguknak. A magam részéről ennek nem sok értelmét látom és általában nincs is jó vége ennek a játéknak, valahol mindig komolyan ráfizet, aki így választ. Olyan is van, hogy valakinek az autózás a mindene és az összes pénzét autókra és autózásra költi. Szerintem itt is lehet húzni egy egészséges határt, de végső soron szabad világban élünk, miért ne tegye, ha másnak nem árt ezzel. Ha esetleg befektetésként tekintesz az autóvásárlásra, elenyésző eset kivételével nem fog beválni. Az autók túlnyomó többsége folyamatosan és megállíthatatlanul veszít az értékéből. A magam részéről nem tartom szerencsésnek, hogy a személyes vagyonod jelentős része autóban vagy autókban álljon (vagy pláne menjen, mert akkor még össze is törik…).

Kedves olvasó, ezek alapján te vajon megengedhetsz magadnak egy autót? A következő cikk erről fog szólni.

Képek: bing.com

Este 11 óra van. A fejemben rendszertelenül cikáznak éles gondolatok. Egyik a másik után jelenik meg, válik kontrasztossá, felismerhetővé, majd hirtelen tovatűnik, hogy a következő is bejárhassa ugyanezt a pályát. Szimplán csak hagyom történni, nem marasztalom egyiket sem. Figyelem az utat és a gondolataimhoz hasonlóan feltűnő majd elillanó fényeket körülöttem. Egyszerre vagyok koncentrált és szórakozott. A látóterem beszűkül, mégis pontosan érzékelem a periférián feltűnő dolgokat. Itt és most vagyok, ez ritkán adatik meg.

Az autópálya felhajtóján komótosan veszem a kanyart. A felét elhagyva az ív enyhülni kezd. Kuplung, vissza három egy kis gázfröccsel, majd padló. Bár a motor különösebb erőlködés nélkül dolgozik, a piros tartomány legelején elváltom a fokozatot, majd a következőt is. A fények gyorsabban szaladnak el mellettem és beáll a „csend”. Csak mi vagyunk és az út. Az autó a testem meghosszabbítása. A kormányon és az ülésen érzem az utat, a gázpedál rezgései és a motor hangja pedig arról mesélnek, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk vele. A harmónia most teljes. Kis képzavarral élve: Megérkeztem, úton vagyok. Ez mindennél jobban kikapcsol. Erre vágytam kissrácként széken ülve, berregve, a nagymama parafa alátétét forgatva a kezemben, és furcsa módon szinte ismerősként üdvözöltem az érzést, amikor először valóban megtapasztaltam.

Harmincnégy éves vagyok. Bölcsnek túl fiatal, naivnak túl öreg. Sok évnyi sokszor lélektelen robotolás, megannyi önámítás és magamba sulykolt kegyesnek tűnő hazugság után számot vetettem az eddigiekkel, és leesett a tantusz, hogy ezt akarom. Úton akarok lenni. Nézni a körülöttem változó tájat, megérteni és irányítani az alattam dolgozó gépet. Aztán kiszállva nézni a vonalait, ahogy hol vezetik, hol megtörik a fényt, hallgatni a hűlő fém pattogását és megérteni, mit akart mondani a tervező, és ott és akkor mit üzen a gép személyesen nekem. Számomra ez jóval több, mint egyszerű és szükségszerű helyváltoztatás, mely során hőenergia alakul át mozgási energiává. Nekem ez művészet, az autózás művészete.

Régi mánia ez tehát nálam, ami nem enyhült, inkább csak valamelyest strukturálódott az évek során. Ha akarnám is, nehezen tudnám titkolni. Ebből fakadóan időről időre megtalálnak ismerősök, barátok azzal, hogy autót vennének, de nem igazán tudják, milyet, melyiket és hogyan. Ilyenkor igyekszem legjobb tudásom és képességeim szerint segíteni. És bár ez azért látszólag lényegesen prózaibb, mint a fenti sorok, mindig roppantul élvezem. A szempontjaik meghallgatását, megértését, azok rendszerbe rendezését. Majd az ötletelést, a keresgélést, aztán az átnézést, a próbautat, az egyezkedést. És úgy tűnik, a dolog működik. Ha pedig működik és ennyi örömet okoz, gondoltam, írok is róla, tekintve, hogy elég erős belülről jövő írásbeli közléskényszerrel áldott vagy éppen vert meg a sors keze. Sok minden érdekel, ami az autózáshoz kötődik, így előfordulhat, hogy a bejegyzések íve érdekes irányokat vesz majd. Nem kérek érte elnézést, azért írom, mert örömöt lelek benne. Ha úgy látod, hogy talán te is, olvass bele. Abból még nagy baj nem lehet…