Nyári gyerek vagyok, mélyről jövően, zsigerből utálom a telet. Valahogy úgy vagyok vele, mint Petőfi a „zordon” Kárpátokkal: Tán csodálom, ámde nagyon nem szeretem… Nekem az az élet, ha egy szál pólóban és papucsban ki tudok lépni otthonról és legalább este 8-ig világos van. Nyáron a létezés laza, szellős, könnyű, nem kell minden lépés során a túlélésért küzdeni. Közlekedni is egyszerűbb és nyugodtabb, kivéve persze péntek és vasárnap délután az M7-esen… Télvíz idején tehát nagyon nem vagyok elememben, szoktam is azzal „fenyegetőzni” néha, hogy elköltözök valahova délre (Alsónémedinél messzebbre). A közlekedésben szeretek haladni, szeretem, ha van ritmusa a forgalomnak és általában kihasználom a tempósabb haladásra kínálkozó lehetőségeket. Ebből az is következik, hogy alapvetően bosszant, ha ilyenek nem kínálkoznak. Márpedig a múlt héten leesett egy rakás hó, ami finoman szólva átrendezte sokunk programját.
Annak, hogy hogyan kell csúszós úton vezetni vagy hogy hogyan kell megfelelően felkészíteni az autódat a télre, szakajtónyi irodalma van, erre most nem pazarolnám a karaktert. Sokkal inkább arról írok, ami „fent, a toronyban” játszódik vagy játszódhatna le ilyenkor mindannyiunkban.
Éljük a mindennapokat, hajtunk, hajkurásszuk azt, ami után sóvárgunk, amink még nincs, de akarjuk, hogy legyen nekünk. Meg amúgy is hajtani kell, mert kell és kész… Ülünk a kocsiban is, nyomjuk, ami a csövön kifér, átsuhanunk a sárga lámpán, meg a halvány piroson is néha. Aztán leesik az első hó és az agarak pofára esnek. Megbénul szinte minden és most egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy nem tudunk többet tenni azért, ami után sóvárgunk, amink még nincs, de akarjuk, hogy legyen nekünk. A magabiztosságunk, hogy uraljuk a helyzetet, a sorsot, az életünket, szertefoszlik, puszta illúzióvá olvad. Helyette korábban kelünk, készülődünk, hamarabb indulunk, és ülünk a dugóban, vagy araszolunk a sorstársak előtt és mögött a sorban. Nem tudunk tovább rohanni, ahogy eddig tettük. Hirtelen nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk ezt az állapotot. Csak megállni tudunk, rendezni a sorainkat és számba venni, amink van. És ha ezt valóban megtesszük, talán hálát is adunk érte, mert bizonyosan nem kevés. Ha drága vagy kényelmes autóban araszolunk, akkor azért, ha olcsó vagy kicsi autóban, akkor azért. Ha van hova hazamennünk vele, akkor pedig azért. A dugóban mindenesetre egyikkel sem érünk célba gyorsabban a másiknál, még az is lehet, hogy a tömegközlekedés lenne a legcélszerűbb és leggyorsabb opció…
Persze, télen sincs mindig sok hó, de nem baj, hogy néha még van. És nem baj, hogy van egy ilyen időszak is az évben, mert segít tisztán látni. Hogy van az embernél, az emberi erőnél és akaratnál magasabb Hatalom. Mit követel tőlünk a mostoha időjárás, a fennakadások, a hosszas készülődés, a körülményes közlekedés? Az időnket. Azt, ami végső soron az egyik legértékesebb tulajdonunk. És ilyenkor rádöbbenünk, hogy nem uraljuk, nincs hatalmunk felette, nem rendelkezünk vele teljesen. Két választásunk van: Ha ezt realizálva csak hőzöngeni, háborogni tudunk, végleg elpocsékoljuk. Mit tehetünk akkor? Lelassíthatunk és a dolgok mélyére nézhetünk. És persze legyünk felkészültek, induljunk el időben, legyen jó gumink és főleg legyünk türelmesebbek.
A téli vezetés kicsit hasonlít a befelé figyelésre. Lassítasz, koncentrálsz, figyeled a tapadást, csúszik-e a kerék, meddig nyomhatod a gázt és a féket, csekkolod a szélvédőket, szűnik-e rajtuk a pára, melegszik-e a motor és vele az utastér, van-e elég fagyálló ablakmosó. És közben észrevesszük, hogy nem csak rajtunk múlik, nem vagyunk teljesen a magunk urai, nem ragadhatjuk ki magunkat az emberiségből, társadalomból, az életből. Ez (is) társasjáték. Ülsz – gyakran egyedül – egy biztonságosnak vélt autóban, van fűtésed és tető a fejed felett és azt gondolod, védve vagy. És amikor az elemek tombolni kezdenek, rájössz, hogy valójában ez is csak illúzió. Mit tehetsz? Engedj el dolgokat, tervezd újra az utadat, ne ragaszkodj foggal-körömmel, tegyél be valami zenét, ha kell, csörögj haza – persze, csak kihangosítóval 😊 – hogy kicsit később érsz. Majd érj haza és ha hazaértél, adj hálát, mert van miért.
Képek:
https://www.egerhirek.hu/wp-content/uploads/2016/01/havazas.jpg
